A városok szerepe civilizációnk fejlődésében vitathatatlan, és ez a kapcsolat a XXI. században talán fontosabb, mint valaha. Az urbanizáció üteme világszerte felgyorsult, ami egyfelől gazdasági és kulturális lehetőségeket teremt, másfelől azonban komoly kihívásokat is jelent a környezeti egyensúly, a társadalmi kohézió és a gazdasági hatékonyság területén.
Astatisztikák egyértelműek: a városi területek felelősek a globális energiafogyasztás több mint hatvan százalékáért és az üvegházhatású gázok kibocsátásának közel hetven százalékáért. Ez azt jelenti, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb csatatere magukban a városokban található. Nem véletlen, hogy a párizsi klímacsúcs következtetései is hangsúlyozzák a települések átformálásának szükségességét.
Az elmúlt évtizedek egyik legkárosabb folyamata a városi szétterülés jelensége volt. A központi városmagból egyre távolabb, monofunkcionális lakóterületekként kialakuló szuburbiák komoly mobilitási kényszert teremtenek. Egy külvárosi családi házban élő család napi közlekedési igénye olyan energiafelhasználást és szén-dioxid kibocsátást eredményez, amely messze meghaladja azt, amit egy belső, intenzívebb beépítésű városrészben élő család termel. A paradoxon az, hogy még a legmodernebb passzív házak sem egyenlítik ki ezt a különbséget, ha lakóik naponta autóval kénytelenek bejárni a munkahelyükre vagy a szolgáltatásokhoz.
A probléma megoldása nem képzelhető el csupán technológiai újításokkal vagy úgynevezett okos város projektekkel. Bár ezek javíthatják a városi szolgáltatások hatékonyságát, nem képesek választ adni a városi szövet fizikai leromlására. Egy elhanyagolt közterületekkel, elavult lakásállománnyal rendelkező belső városrész nem válik vonzóvá pusztán intelligens közlekedési lámpák vagy okos parkolási rendszerek telepítésével.
A fenntartható városfejlesztés éppen ezért feltételezi a városi környezet tudatos, tervszerű átalakítását. A cél a belső városrészek újjáélesztése, olyan fizikai keretek megteremtése, amelyek versenyképesek a külvárosi életformával. Ez komplex beavatkozásokat igényel: a lakásállomány megújítását, zöldterületek létrehozását, közterületek rendezését és a különböző funkciók – lakás, munkahely, szolgáltatások – térbeli közelségének biztosítását.
Magyarországon is vannak példák sikeres átalakulásra. A Középső-Ferencváros rehabilitációja vagy a mosonmagyaróvári Lajta lakókert megújítása bebizonyította, hogy ilyen léptékű projektek megvalósíthatók demokratikus jogállam piacgazdasági körülményei között is. Ezek a példák azt is mutatják, hogy a közszféra aktív szerepvállalása elengedhetetlen, de a feladatok és költségek megoszthatók a magánszférával.
A környezeti szempontokon túl a társadalmi és gazdasági dimenziók sem elhanyagolhatók. A leromlott városi környezet gyakran szociális problémákat is magával hoz, amelyek kezelése nélkül nem alakítható ki élhető városi közösség. A gazdasági fenntarthatóság pedig azt jelenti, hogy a fejlesztések ne csak költségvetési forrásokból, hanem a keletkező városfejlesztési bevételekből is finanszírozhatók legyenek.
Az urbanizáció jelenlegi tendenciáinak megváltoztatása nem történik meg magától. A piaci szereplők spontán működése nem oldja meg azokat a strukturális problémákat, amelyek évtizedek alatt alakultak ki. Szükség van átfogó szemléletre, hosszú távú tervezésre és olyan eszközökre, amelyek képesek összehangolni a különböző érdekeket és beavatkozásokat. A fenntartható jövő kulcsa abban rejlik, hogy visszafordítsuk a szétterülés folyamatát, és a városokat újra a civilizált élet valódi színtereivé tegyük.