Cormoran Strike esete a felejthetetlen mesélővel

Nem tudom, mennyire ismert számotokra ez a sorozat. Előfordulhat, hogy Robert Galbraith neve nem cseng ismerősen. Ha azonban azt mondom, hogy ő a Harry Potter sorozat szerzője, és Valójában J. K. Rowlingnak hívják, már valószínűleg mindenki képben van :)

Rowling nekem soha nem okozott csalódást :) Sokakat ért meglepetésként, amikor megjelent az Átmeneti üresedés – ami minden, csak nem egy újabb Harry Potter. Hát tény, hogy nem gyerekmese, de szerintem nem illik elvárni egy írótól, hogy ugyanazt a receptet alkalmazza minden könyvénél – még akkor sem, ha az adott receptnek hétkötetnyi ideje volt belopnia magát a szívünkbe. Szóval én szerettem a meglehetősen realista Átmeneti üresedést is. És pont ezért, minden kétség nélkül vettem kézbe a Kakukkszót is, amikor megtudtam, hogy ki áll az álnév mögött.

Mondhatjátok, hogy engem Rowling könyveivel bármikor le lehet kenyerezni, de ha egyszer ilyen jól ír… :D A Cormoran Strike sorozatot pedig nem lehet nem szeretni. Adott egy ex-háborús hős magándetektív másfél lábbal, és egy lelkes asszisztens, akit vonz a nyomozás. Két szerethető karakter, akik mindent megtesznek, hogy kiderítsék, ki volt a gyilkos :)

Az írónő szokás szerint a karakterekre épít. Nemrég volt egy érdekes élményem, amikor nyelvgyakorlásnak újra elolvastam a Harry Potter első részét, és magamban újra elámulhattam azon, milyen gondosan vannak felépítve a karakterek, milyen erős a háttértörténetük. Ezekben a krimikben sincs ez másképp – minden egyes mellékszereplőnek saját személyisége van, rendelkeznek saját motivációval. Ettől pedig tényleg úgy érzi az ember, hogy nem a regényekben előforduló átlagos sablon karakterekkel találkozunk újra, hanem valódi, jól jellemezhető emberekkel.

A karakterek stabilitása azért is nagyon fontos, mert a könyv cselekménye lassan halad, kevés benne az akció, az izgalom. A hangsúly az érintettek kikérdezésén és a nyomok felkutatásán van, ehhez pedig kellenek a különféle karakterek. Nem mindenki szereti, ha egy könyv cselekménye nem pörög eléggé – mostanság inkább a gyorsan haladó, izgalmakkal teli történetek aratnak nagy sikereket. Én szeretem ezt is, azt is, de gondolom nem árt megemlíteni, ne hogy hibás elvárásokkal kezdj bele a könyvbe. Nekem tetszik, ahogy Cormoran lassan halad nyomról-nyomra, tökéletesen megvannak bennem azok az érzések, amiktől élvezek egy krimit – imádom, ha félrevezetnek a gyilkost illetően, esetleg a végkifejletig teljesen tanácstalan vagyok. Így az igazi, nem is nagyon töröm magam azon, hogy találgassak, annál jobb lesz a meglepetés a végén :)

A nyomozás mellett pedig ott van a főszereplők magánélete is, amibe egyre jobban belelátunk (a Selyemhernyóban már jóval több ilyen fejezet van, mint a Kakukkszóban) – szerencsére az egyensúlyt ezt egyáltalán nem befolyásolja. Olvasás közben gyakran érzem úgy, hogy a magánéleti részek elvonják a figyelmet a valódi izgalmakról – de itt szerintem tökéletesen vannak adagolva.

Szóval számomra nagy szerelem ez a sorozat, már nagyon várom a következő részt. Ti már olvastátok? Mit gondoltok róla; hogy tetszett?

(Visited 170 time, 1 visit today)

További bejegyzések